A bolondos legény

Volt egyszer egy szegény ember, aki holta után három fiára egy bikát hagyott.

A fiúk úgy egyeztek meg, hogy mind a hárman építenek egy-egy pajtát, s amelyikbe a bika belefut, azé legyen.

No, építenek is: a két nagyobb olyan cifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna benne, a harmadik - az egy kicsit bolondos volt - hitvány nyírfavesszőből font egyet. Eleresztik a bikát, s hát egyenesen a vesszőpajtába futott.

A két nagyobb legény eleget bosszankodott, de ők akarták így, oda kellett engedni a bikát a bolondnak.

A fiú egyszeribe kötelet vet a bika fejére, s annál fogva vezeti a vásárra.

Amint megy az országúton, nagy szél kerekedik, s egy nagy horgas fűzfa elkezd nyikorogni, mint a csíki szekér.

“Hm - gondolja magában a bolondos legény -, ez bizonyosan meg akarja venni a bikát."

Odakiált a fűzfának:

- Mit adsz érte, hé?

De a fűzfa csak nyikorgott, nyikorgott.

“Ehe - gondolja a legény -, ennek, látom, úgy kell, ha mind a két szarvát leütöm.”

- Kapja magát, s a bikának mind a két szarvát leüti egy szempillantásra.

Hanem a fűzfa csak nyikorgott.

- Hát nincs most pénzed? Nem baj, csak szerencse! Majd eljövök a jövő héten.

Azzal megköti a bikát a fűzfához, ő meg elindul hazafelé.

Kérdik otthon a bátyjai:

- No, te bolond, eladtad-e a bikát?

- Meghiszem azt - felelte a bolondos legény.

- Kinek adtad el, te bolond? Mert tudom, hogy istenesen megcsaltak - kötekedik vele a legnagyobb testvér.

- De hiszen jó helyen van az, hékám! Eladtam egy horgas fűzfának negyven forintért.

- Hát a pénz hol van?

- Megadja majd a jövő héten, ha arra járok.

Kacagni kezd a két legény.

- No, te világ bolondja! Azt ugyan jól eladtad, majd megkapod az árát borjúnyúzó nagypénteken.

A bolondos legény nem is hederített a bátyjaira.

Elmegy egy hét múlva a fűzfához, kéri tőle a pénzt, de az még csak azt sem mondta, hogy Mihály bá!

- Úgy-e! - mondja a legény. - Hát ez a becsület?

Kapja a fejszét, üt egy istenest a fűzfára, s az gyökerestül kidől a földből. Nézi a helyét, hát egy éktelen nagy üst pénz van alatta!

Azt mondja a fűzfának a legény:

- No, hallod-e, ebből már elviszem a tartozásodat, a többit meg elviszem kamatnak. Úgy, amint volt, kiemelte az üstöt, belehúzta a fejsze nyelébe, fellódította a hátára, s hazáig meg sem állott.

Amikor megérkezik, meglátja a két másik legény a tenger pénzt, összesúgnak-búgnak, hogy az a pénz jobb volna nekik, mint annak a bolondnak.

Hanem a bolondos legénynek jó füle volt, s meghallotta, hogy miben járnak a bátyjai. Elszökött hazulról éjjel, s reggel egyenesen a királyhoz ment panaszra.

Ennek a királynak olyan lánya volt, hogy soha emberi lélek meg nem tudta kacagtatni, úgy búnak ereszkedett.

Mikor a bolondos legény elmondotta a panaszát, olyan hegyesen elkacagta magát, hogy az egész ház tájéka zengett belé.

Azt mondja erre a király:

- No, te legény! Én megfogadtam, hogy aki a lányomat meg tudja kacagtatni, annak adom, és nem is másítom meg a szavamat. Neked adom a lányomat s fele királyságomat, a testvéreidet pedig elkergetem az országból.

- Fölséges királyom! Ne kergesd el szegényeket, majd jók lesznek az udvarban béreseknek.

- Jól van, teljék kedved - mondta a király.

Csaptak aztán olyan vendégséget, de olyant, hogy hét nap és hét éjjel még a ló is bort ivott.

Azután a szerelmes pár felült egy tojáshéjba, letutajozott a Küküllőn, s ha kiszállnak, legyenek a vendégeitek!

A bujdosó macska

Egyszer volt, hol nem volt, nem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy macska. Ezzel a macskával nagyon mostohán bánt az asszonya, elkeseredett erõsen, s nagy bújában, bánatában fogta magát, otthagyta a gazdasszonyát, s elment világgá.
De hogy szavamat össze ne keverjem, mielõtt útnak indult volna, az udvaron talált egy nagy vörösrépát, szekeret csinált belõle, nagy hirtelen fogott két egeret, azokat a szekér elé fogta, s úgy indult bujdosóba.
Mennek, mendegélnek, hegyeken-völgyeken által, de bizony az egerek elfáradtak, egyre lassabban lépegettek. Gondolja magában a macska: így nem messzire haladunk. Fogott az úton még két egeret, a másik kettõnek elejébe fogta, s úgy hajtott tovább.
Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy rákkal. Kérdi a rák:
- Hova mégy, te macska?
- Megyek vándorolni.
- Vígy el engem is, mert a halak kikergettek a vízbõl.
- Hát miért kergettek ki?
- Azért mert mindig csipkedtem õket az ollómmal.
- No, hát gyere, ülj fel.
Tovább mennek, mendegélnek, s hát az út közepén két tojás van. Megszólal az egyik tojás, s kérdi a macskától:
- Hová mégy, te macska?
- Megyek vándorolni.
- Vígy el minket is. Nem volt maradásunk az asszonyunknál, mert azt kívánta, hogy három csirke keljen ki belõlünk, pedig csak egy van bennünk.
Felültek hát a tojások a vörösrépa szekérre, s a macska hajtott tovább. Egyszerre csak rászállott a szekérre tíz fecske s tíz pacsirta. Nem is kérdezték a macskától, szabad-e, nem-e, szépen letelepedtek, s mentek õk is.
Még egy jó hajításnyira sem mennek, egy csomó gombostût találnak az úton. Kérdi a macska:
- Hát ti hogy kerültetek ide?
- Mi bizony úgy, hogy egy társunk megszúrta az asszonyunkat, s az asszonyunk haragjában mind kidobott az útra.
- Hát akkor csak ti is üljetek fel a szekérre, gyertek velünk.
Tovább mennek, mendegélnek, s estefelé egy kicsi házikóhoz érnek.
Abban a kicsi házikóban egy öregasszony lakott, a macska bement hozzá, köszönt illendõképpen, s szállást kért éjszakára. Mondja az öregasszony:
- Adnék én jó szívvel, de ide minden éjjel zsiványok jönnek, itt ugyan nem lesz nyugodalmatok.
De a macska addig beszélt, hogy így meg úgy, nem félnek a zsiványoktól, hogy az öregasszony szállást adott nekik.
A négy egeret bekötötték az istállóba.
A két tojás beleült a tüzes hamuba, a rák a vizesdézsába, a gombostûk a törülközõbe, a macska meghúzódott az ajtó sarkában, a fecskék mentek az eresz alá, a pacsirták pedig a ház tetejére.
Hát csakugyan éjjel jönnek a zsiványok, bemennek a házba, letelepednek a kemence mellett, tüzet akarnak gyújtani. De amint megpiszkálják a hamut, a két forró tojás szétpattant, s szemük, szájuk tele lett tojáshéjával meg sárgájával. Hej, uram, teremtõm, megijedtek a zsiványok, égette a tojás az arcukat erõsen, szaladtak a vizesdézsához, hogy megmosdjanak. De ahogy belenyúltak a dézsába, a rák jól megcsípte az ujjukat. Lekapják az alsó szegrõl a törülközõt, hogy megtörülközzenek, de a gombostûk jól összeszurkálták õket. Még jobban megijednek, szaladnak kifelé, s ott meg nekik ugrik a macska, s istenigazában összevissza karmolta az arcukat.
Ki az udvarra, mintha szemüket vették volna, de ott meg a fecskék és a pacsirták elkezdtek csiripolni:
- Zsiványok, zsiványok! Fogjátok meg!
Ahányan voltak, annyifelé szaladtak, többet az öregasszony házához vissza se jöttek.
Reggel a macska megköszönte a szállást az öregasszonynak, a négy egeret befogta a vörösrépa szekérbe, aztán mind felkerekedtek, mentek tovább.
Hanem amint egy hídra értek, halljátok csak, mi történt. Az egerek mitõl, mitõl nem, megijedtek, a szekeret belerántották a vízbe.
Hej, istenem, lett nagy ijedelem. A pacsirták és a fecskék, huss felrebbentek és elrepültek. A macska is nagy üggyel-bajjal kiúszott, de a szegény rák az ott maradott a vízben, no meg a gombostûk is.
Hogyha ezek a vízben nem maradtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Az aranypálca
Volt egyszer egy öreg király, s annak három fia. A fiúk megegyeztek, hogy elmennek országot, világot látni, de hárman háromfelé. A legidősebb azt mondta, hogy ő megy napnyugatnak, mert ott aranyfák vannak, s azokról ő aranyleveleket szed. A középső azt mondta, hogy északnak megy, s onnét drágaköveket hoz. A legkisebb azt mondta, hogy őneki nem kell semmiféle kincs, megy a tengerre, hogy ott lásson, halljon s tanuljon.
Hát csakugyan elindult a három fiú háromfelé. A legkisebb tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje, még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s kis híja volt, hogy éhen haljanak.
Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállt a hajóból, ment, maga sem tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyű éhségtől s fáradtságtól leroskadt a sziklára, s elaludt.
Aludt a királyfi egy napot, kettőt, talán többet is, s egyszer csak érezte, hogy valami szép gyöngén simogatja az arcát. Fölnyitotta a szemét, s hát egy olyan szép tündérleány állt előtte, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Kérdezte a leány:
- Hát te, hogy kerültél ide?
Elmondta a királyfi úgy, amint történt.
- No - mondta a tündérleány -, gyere az édesanyámhoz, az talán ad enni neked s az embereidnek is.
Hazamennek, s a tündérkirályné - mert az volt a leány anyja - kivett a ládából egy rózsás keszkenőt, s mondta:
- Tündérkendő, parancsolom, Étel, ital rajtad álljon!
Egyszeriben tele volt a kendő étellel, itallal. Aztán adtak mindenféle enni- és innivalót a királyfinak, hadd vigyen az embereinek is.
Megköszönte szépen a tündérkirályné jóságát, elbúcsúzott tőlük, el különösen a leánytól, s mondta neki lelkes szóval:
- Visszakerülök én még ide, tündér-királykisasszony, velem jössz te akkor.
- Gyere, gyere - válaszolta a tündér-királykisasszony - veled megyek akkor.
S hogy a királyfi el ne felejtse, neki ajándékozta a tündérkendőt. Tovább ment a hajón a királyfi, s addig mentek, míg egy szigethez nem értek. Kiment a szigetre, ott a tündérkendőt leterítette, s mondta:
- Tündérkendő, parancsolom, Étel, ital rajtad álljon!
Volt mindjárt étel, ital bőven, s elkezdett falatozni. Amint ott falatozott, odajött egy öregasszony, s kérte könyörögve, hogy adjon neki egy falást Isten nevében. Mondta a királyfi:
- Csak üljön le, nénémasszony, egyék, igyék, van itt minden hál' Istennek.
Leült az öregasszony, eszik a sok mindenféle jóból, s egyszerre csak felállt, s hát nem öregasszony többet, hanem egy szépséges szép tündér. Mondta a királyfinak:
- Köszönd, hogy ennem adtál, királyfi, mert most ez a kendő nem volna a tied. Nesze, olyan jó voltál hozzám, adok neked egy tarka köpönyeget. Ha ezt a köpönyeget megrázintod, ott, ahol a zöld darabja esik le, egy gyönyörű szép kert lesz, ahová a kék darab esik, ott egy nagy tó lesz. Ahová pedig egy fehér darab esik le, ott egy nagy palota lesz. De ha összecsapod a kezedet, s azt mondod:
-"Kert, tó, palota, tűnjetek el, legyetek megint köpönyeg" - a kert is eltűnik, a tó is, a palota is.
Megköszönt a királyfi a szép ajándékot, visszament a hajóra, s mentek tovább. Aztán elértek egy másik szigethez. Arra is kiment a királyfi, ott is leterítette a tündérkendőt, s elkezd falatozni. Amint falatozék, odajött egy öregember, s kérte könyörögve, hogy adjon valamit Isten nevében. Annak is adott a királyfi jó szívvel, ettek, ittak, s vígan voltak.
- No, te királyfi - mondta az öregember -, jó tett helyébe jót várj! Nesze, adok neked egy aranypálcát. Látod-e, a végén van egy ezüstgomb. Ha ezt lecsavarintod, csak parancsolni kell, s annyi huszár sétál ki belőle, s a huszárok után annyi baka, hogy egy országot is elborítanak. Ha meg nincsen szükséged rájuk, csak parancsolnod kell nekik: -" Vissza!" - szépen a pálcába visszamasíroznak.
De már tovább nem is ment a királyfi, innét visszafordult hazafelé. Csak annál a szigetnél állt meg, ahol a tündér-királykisasszony lakott. A tündér-királykisasszonyt a hajóra vette, s úgy vitte haza az édesapja országába.
Haza, csakhogy az ország nem volt többé az apjáé. Mikor éppen a tenger partjához ért a hajó, akkor szaladt arra az öreg király, s odakiáltott messziről a fiának:
- Vissza, fiam, vissza, csak menjünk arra, amerre jöttél, elvette az ellenség az országomat!
- De bizony nem megyek én vissza - mondta a királyfi, s kiszaladt a hajóból a szárazföldre.
Azzal lecsavarintotta az aranypálcáról az ezüstgombot, s hát csak úgy omlott ki a rettentő sok huszár, s utána annyi baka, hogy még a föld is rengett alattuk. Hiszen ezek úgy elpusztították az ellenséget, hogy még hírmondónak sem maradt abból. Akkor aztán a királyfi kiválasztott magának egy szép tágas helyet, ott megrázintotta a tarka köpönyeget. Annak a zöld darabjából egy gyönyörű szép zöld kert lett, a kék darabjából egy szép kerek tó, még hattyúk is úszkáltak benne, a fehér darabjából pedig lett egy gyémántpalota, de olyan, hogy messze földről csudájára jártak. Hej Istenem, örült az öreg király!
- Lám, lám - mondta az öreg király -, mégis te hoztad a legdrágább kincset, édes fiam. A legidősebb fiam hozott aranyfalevelet, de az ellenség el is vitte; a középső fiam hozott mindenféle drágakövet egy egész hajóval, azt is elvitte az ellenség. Te csak egy pálcikát hoztál, édes fiam, s lám ezzel megmentetted az országomat, áldjon meg a jó Isten!
Hanem egy kicsit mégis megrökönyödött az öreg király. Mit csinálnak azzal a rengeteg sok katonával, miből tartják el? Mondta is a fiának:
- Az ország megvolna, fiam, de mindenből kipusztítja ez a sok katona.
- Egyet se búsuljon, édesapám - felelte a királyfi -, nem kell azokat eltartani.
S csak kiáltott a katonáknak:
- Vissza! - s nagy trombita - s dobszóval mind visszamasíroztak a pálcába.
No most már igazán nem volt az öreg királynak semmi búja-baja. Hívatták a papot, hadd adja össze a királyfit a tündér-királykisasszonnyal. Aztán jöttek a cigányok, húzták, ahogy tudták, hét nap s hét éjjel állt a lakodalom.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.